Aki a gomba magját elvetette…
Már gyerekkoromban különös érdeklődést mutattam a gombák iránt.
Leginkább az piszkálta a fantáziámat, hogy hogyan van az, hogy állítólag vannak gombák amik mérgezőek, miközben másfajta gombákból rendkívül ízletes ételeket főn nagyanyám. Sehogyan se fért a fejembe. hogy az egyik jó, a másik meg nem jó. Még nem jártam iskolába se, amikor időnként megemlítettem a problémát nagyapámnak leginkább oly formában, hogy én is szeretnék gombát szedni. A helyzet ugyanis az volt, hogy amikor nagyapám fenn járt a völgyön kaszálni a réteken, akkor rendszerint hozott haza gombát is, amit az erdőben szedett. Hol az Irtáson kaszált, hol az Oszlopóban, hol a Nagypástokon, a rétek fölé magasodó domboldalak öreg fái alatt mindig szedett gombát is. Sehogy se fért a fejembe, hogy a gomba az csak úgy ott van a földön, csak fel kell venni.
Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy a kert alatt a patakparton láttam én már gombát, de nem mertem hozzányúlni, mert anyukám azt mondja, hogy „Isten ments!”, az bolondgomba, mérgező, meg lehet halni tőle! „Hozzá ne nyúlj!”
Minden esetre én nagyon szerettem volna a titoknak a birtokába jutni, hogy melyik a jó gomba és hogy hol is nő valójában? Mitől van az egyik fa alatt és miét nincs a fa alatt?
Egyszer aztán az történt, hogy valami miatt nagyapámnak úgy alakult a napja, hogy semmilyen fontos teendője nem akadt. Mivel nem volt szokása, hogy lustálkodással üsse el a napot, úgy döntött, hogy hasznos lehetne, ha elmenne gombázni, hiszen a család szereti a gombát. Nem csak frissen, hanem megszárított gombaszeletekből a télen főzött ételeket is.
No kisfiam – mondta – én ma elmegyek gombázni, és ha el akarsz velem jönni, akkor most eljöhetsz!
Leírhatatlan öröm töltött el, büszkén lépdeltem nagyapám mellett. Arra tisztán emlékszem, hogy a baráti szőlők felé indultunk, aztán később bementünk egy hatalmas erdőbe. Jócskán mentünk már, amikor egyszer azt mondta, hogy nem sokára itt esz majd a Sági erdő. Mentünk-mentünk, gombát még nem láttunk, amikor távolabb egy embert pillantottunk meg, aki éppen felénk tartott. Amikor már egészen közel ért, akkor mindannyian megálltunk.
Adj Isten! Adj Isten! – köszöntek egymásnak mind a ketten.
Talált már valamit? – kérdezte nagyapám.
Hát, nagyon lassan adja! – mondta a másik. Öreg cigányember volt, arca csupa ránc, kezével egy botra támaszkodott. Ő volt az öreg Cimo. No kisfiam, az öreget kérdezd meg, hogy hol van a gomba, mert ő vetette el a magját! – viccelődött nagyapám és rám nézett. Én meg a gyerekek ártatlanságával meg is kérdeztem: Hol van a gomba? Hova vetette el a magját?
Aztán valami olyasmi történt, amit mind a mai napig nem tudok megemészteni. Az öreg lassan felém lépett és botjával a cipőm orra előtt egy arasznyira megpiszkálta az avart. Itt van e! – mondta. És valóban! A félretolt száraz tölgyfalevelek mellett a talajon ott volt egy sárgás színű, gyerektenyérnyi gomba!
Ez a csibiske, ez az egyik legjobb gomba!
Vedd fel és tedd el! Ilyet szedjél! – mondta.
Talán még ma is ott állnék értetlenül, ha nagyapámék hangosan el nem nevetik magukat.
Látod ugye? Az öreg tudja, hogy hova vetette el a gomba magját! – mondta nagyapám és újra nevettek, majd elköszöntek egymástól és mi indultunk tovább. Találtunk gombát, illetve nagyapám talált egy csomó gombát. Később egy magányos nagyméretű gombát én is észrevettem, mielőtt még nagyapám megtalálta volna. Fehér tinórka volt, ami szintén ehető, nagyon finom gomba.
Az eszemben persze folyton az járt, hogy az öreg Cimo vetette el ugyan a gombák magját, de azért mi is megtaláltunk közülük néhányat!
Csak évekkel később bizonyosodott meg bennem, hogy szó sincs a gomba magjának elvetéséről a bernecebaráti erdőkben. Arról van szó, hogy hogy mindenhez érteni kell!
Minden dolognak a titkát kell megfejteni ahhoz, hogy elboldoguljunk vele! Az öreg Cimo ismerte a gombák titkát, mint ahogy annak idején oly sokan a bernecei emberek közül.
Zsóka Zoltán elbeszélése gyerekkori emlékei alapján, Forrás: A föld, ahol születtünk -emlékképek Bernecebarátiból, 2010
A szerzőről:
Zsóka Zoltán operatőr, Bernecebarátiban született. A televíziós operatőri munka szinte minden területét bejárta, a TV-játéktól a természetfilmeken, dokumentumfilmeken, portréfilmeken, a társművészetek filmezésén, gyermekműsorokon, fontosabb események helyszíni közvetítésein, valamint egyéb stúdió műsorokon keresztül a sport-halászat – vagyis a horgászat – 76 adásának sorozatáig. Ez utóbbit „Tele-szák” címmel szerkesztette és rendezte is.
Alkotó munkáját nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba. Különböző pályázatok nyerteseként dokumentumfilmeket és természetfilmeket forgatott és forgat, melyeknek nemcsak operatőre, de rendezője is.
